Az utolsó gondolat, ami megfogalmazódik bennem mindig: Most akkor jó ez így vagy mégsem? Az első pedig: [...] azt sohasem tudom... Az mindig csak jön.
A versek számomra kifejezési eszközök. A hangulatomat, érzéseimet tükrözik nagy általánosságban. Viszont hajlamos vagyok mások problémáit vagy vágyait magamba fonni és azt írni ki magamból... és vannak olyan napok, amikor csak egyszerűen kell, hogy írjak. A témám a minden és a semmi is egyszerre, a realitás és a fantázia minden szinten keverve. A tiszta egyszerűség és a bonyolultság összes lépcsőfoka.
Azt már nagyon korán észrevettem, hogy ha valami mások szerint jó, az nem azt jelenti, hogy valóban az, mert "úgy illik" hogy azt mondják/írják : Ez nagyon szép! -közben pedig: Pfuj...
Ha azt érzem: ez jó lett. Akkor pedig nagyon örülök, mert elég kritikus vagyok magammal szemben. Néha már csak az hiányzik, hogy magamra kiabáljak, hogyan képzeltem ezt a szörnyűséget?! (Általában ilyenkor másnapra kiderül, h egész tűrhető..)
Ezen kicsapongásaimat leszámítva egyszerűen szeretek írni. Mindig és mindenhol:
Tanóra közepén - az a legihletteljesebb időpont - , órák közti szünetben, hazafelé a buszon vagy a buszmegállóban várva, itthon bármikor - az éj közepén felébredve is -, a hely pedig ... hát, ahol sikerül.
Ha a "nagy költőktől" olvasok, érzem, én semmi vagyok hozzájuk. Még véletlenül sem lehet egy versruhába bújtatott rímhalmazom sem olyan, mint az övék, meg sem közelítheti egyikükét sem. De vallom magamról, hogy ha kicsit is, de költő vagyok, és megértem a szavak hatalmát ... Legalábbis a tőlem telhető legjobb tudásom szerint erősen próbálkozom vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése