2014. március 27., csütörtök

Reggel...

Nyikorog az ablaküveg
Sikoltva karattyol
Elfogott rémálmokról,
Rohanó gondolatról.
Megint csak annyit értek,
Hogy fél egyedül,
Pedig ketten is vannak
Egy kereten belül.


2013. október 14., hétfő

Síri csendben, éjszaka

Amikor egy pillanat alatt átzúdul rajtam, amit eddig is nagyon jól tudtam, csak féltem bevallani - az fáj egy kissé. Némelyest.

2013. június 3., hétfő

Mennyei falatok

[Ha még egyvalaki is ismeri a történetét, élni fog. Neki pedig örökké kell élnie. Ezért mondok el neked most mindent. Nem azért, hogy félj tőle – persze, félned kell –, hanem, hogy életben tartsd. Mert meg kell látnod a lényegét... Mert meg kell szeretned a szörnyeteget… Mert ez volt az utolsó feltétel. Mert én szerettem - szeretem.]

Azt akarta, hogy mindenki rá figyeljen... Ebben pedig mindig is jó volt – felkelteni mások figyelmét: hol szavakkal, hol tettekkel, hol azzal, hogy ott volt, ahol és amikor nem akarták, hogy ott legyen. De elküldeni sohasem merték... Bár nem volt mindig olyan hideg és kimért, mint a legvégén. Az útja... az élete tette olyanná.
Csak túl későn talált rá arra, aki visszafogta és megváltoztathatta volna. Arra pedig sajnos sohasem, aki megállíthatta volna.

Véres szív

[Azt hiszed, ismered a történetet, ugye? A félelem fel fog törni benned is, amint meglátod. Nem azért, mert úgy néz ki kívülről. Hanem, mert a szemeiben tükröződik minden. Őt mindenki ismeri és mindenki tart tőle. Ki jobban, ki kevésbé... Akadnak követői is. Eddig még sohasem törődött velük. Azokat pedig, akik akadályozni akarták, már nem találod az élők sorában. Mesélek neked tovább... Csak te maradtál.]



Csak azt akarta, hogy hatalma legyen az emberek felett. Azt akarta, hogy felemelkedjen az összes többi halandó fölé. Nem politikai hatalomra vágyott – holott azt is könnyedén elérhette volna. Az viszont sohasem vonzotta, hogy hazugsággal jusson előrébb. Akármit is tett azokkal, akik szerinte megérdemelték a halált, nem hazudott és nem volt illetlen. Az illemtan mintapéldánya lehetett volna...

Szarvaspörkölt

[„Én nem akarok Nagy Sátán lenni! Még csak egy kisebb démon sem!" - azt mondta. Mégis az lett. Meg akarta ismerni a szörnyeket. Sikerült. Maga is az lett. Erős szíve volt, bár a jelek szerint mégsem elég erős, hiszen kővé vált és nem maradt más benne, csak a vegytiszta gonoszság. No meg az a fenenagy illemtudás, amire olyan büszke.]

Hihetetlenül egyedül volt, amíg fel nem ismerte, hogy kettesben maradt önmagával: egy igazi ördög és egy igazi angyal. De a napfelkeltét még a végén is kedvelte. Talán ezt az egyet féltve őrizte még az emberségéből... A lelke többi részét feldarabolta.

Gombás rizottó


[Valaha úgy hitték, a Pokolból jött... Mára tudják: onnan. Az erőszak szülötte. A vér szülötte. A Pokol szülötte. Lélegzetelállítóan gyönyörű... Elviselhetetlenül kegyetlen.]

Isteni komédia ördögi praktikákkal: a kedvenc darabjait emlegette így szívesen - zenekedvelő volt (már amikor éppen nem vadászott a következő emberére), főleg.

Rántotta, tüdővel


[Láttam az ördögöt, angyalarca volt. Az angyalt Lucifernek hívták. Gyönyörű. Vagy mégsem, jelen esetben ez nem igaz. Mert nem Lucifernek hívták őt magát, csak az angyalt, aki benne volt. Márpedig jó mélyen benne volt, a legbenső lelkében...]


Egyszer valaki azt mondta, az emberek szeretik magukba zárni önmagukat, mert az jó. Ez a valaki tudta, hogy mit beszél, értette a dolgát – évek óta ez csinálta. Emberekkel foglalkozott: kívül-belül. Hihetetlen, mennyi tudást vélnek tudni másokról, holott még saját magukat sem ismerik... Kivételesen jól ismerte önmagát. Ha valaki, Ő nagyon jól ismerte. Talán túlságosan is.

2012. október 31., szerda

Feels so ...

Someone asked me if I missed you...

I didn't answer.

I just closed my eyes and walked away.

Then I whispered "so much".

2012. október 28., vasárnap

Az első valódi szülinapi köszöntésem . Valakitől, aki alig ismer és mégis többet törődött velem, mint sokan mások.

2012. október 25., csütörtök

2011. december 19., hétfő

2011. október 29., szombat

2011. szeptember 2., péntek

Múló csend, ébredő vallomás

Akarok egy kis csendet, hogy belém marjon, s
Végtelen űrt, miben elmerülök.
Az utolsó sóhaj zaját lassú félhomályban,
Lebegve élet-halál között köhögöm.
Olykor-olykor még megcsillan a szemed, de fáj
Néma, könnyes búcsúd. Elköszönünk tehát?