Egy borús nyári nap, egy letört ember... egy lehangoló levél egy barátnak, egy Ismerősnek...
Ha lehet, ne várj tőlem semmit...
Ne várd, hogy érdekeljen a múlt, ha a jövőben sem hiszek, mert a jelenünk is kilátástalan. Ne várd, hogy törődjek a világ bajával, amikor nekem is épp elég van. Ne várd, hogy segítsek, amikor magamon sem tudok. Megpróbálok, de semmit nem ígérhetek Neked. Mert mindent meg fogok tenni, hogy jó legyen nekünk, de sajnos egyáltalán nem rajtam múlik ez az egész. Sajnálom. Tényleg. És fáj, hogy nem tudok semmi olyat tenni, amivel a kedved jobbá tudnám fordítani.
Még mindig ne várd tőlem, hogy féljek az eljövőtől, amikor a mosttól rettegek. Ne várd tőlem, hogy lelki gondozóvá vagy ilyesmivé váljak, amikor nekem sem elég tiszta a lelkem, s magamon sem tudok segíteni. Ne várd, hogy majd én megmentelek a pokoltól, hiszen csak akkor nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész. S azt se várd, hogy higgyek a mennyben, meg az angyalokban, mert nincsenek.
Én angyalt még sohasem láttam...
Mert démont igen? - kérdezheted. Démont? Mindennap. Hiszen benned és bennem is él, épp csak megbújik, mert a tükörtől fél... fél, hogy bennragad és nem szívhatja többé tőlünk az életet. Szóval ne várj tőlem semmit, ha lehet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése