2013. június 3., hétfő

Mennyei falatok

[Ha még egyvalaki is ismeri a történetét, élni fog. Neki pedig örökké kell élnie. Ezért mondok el neked most mindent. Nem azért, hogy félj tőle – persze, félned kell –, hanem, hogy életben tartsd. Mert meg kell látnod a lényegét... Mert meg kell szeretned a szörnyeteget… Mert ez volt az utolsó feltétel. Mert én szerettem - szeretem.]

Azt akarta, hogy mindenki rá figyeljen... Ebben pedig mindig is jó volt – felkelteni mások figyelmét: hol szavakkal, hol tettekkel, hol azzal, hogy ott volt, ahol és amikor nem akarták, hogy ott legyen. De elküldeni sohasem merték... Bár nem volt mindig olyan hideg és kimért, mint a legvégén. Az útja... az élete tette olyanná.
Csak túl későn talált rá arra, aki visszafogta és megváltoztathatta volna. Arra pedig sajnos sohasem, aki megállíthatta volna.




- Lehet, hogy az angyalok oldalán játszom, de...
- Ne gondoljam egy percig se, hogy egy vagy közülük. Tudom, ezt már hallottuk Sherlocktól.
- Pedig annyira próbáltam eredeti lenni! - nyafogott James, Jack pedig felnevetett.
- Most teljesen olyan voltál, mintha a gyerekeim egyike árulkodott volna, de én már tudtam róla és most letört, hogy nem járt sikerrel!
- De tudod, hogy komolyan gondoltam.
- Én ne tudnám?
- Igazad van, Sebastian.
- Jack. Még mindig Jack.
- Bocsáss meg, tudod, hogy... Tudod.
- Jim, jól vagy? Nem tűnsz a legtökéletesebbnek.
- Nem, nem... Nem is vagyok. Azt hiszem, valami pszichés problémával fogok küzdeni.
- Ha ezt így kijelented, az egyenesen hátborzongató.
- Tényleg? Nem tűnt fel.
- Nagyon is az. Megborzongtam tőle.
- Bocsánat?
- Valami tényleg nem „te” benned... Ennyiszer egy évben nem kérsz elnézést. Nemhogy öt perc alatt! Mit csináltak veled és ki volt az?

~ ẄẅẄ ~

Adam és Kaitlin az íróasztaluk mellett ült és leckét írt. Sem Rune, sem Jack nem ért még haza, de nyolcévesként már nagyon jól elvoltak egymás társaságában, anélkül, hogy a kisebb-nagyobb veszekedésektől eltekintve, valami baj történjen velük. Hirtelen Adam letette a tollát és Kait felé fordult. Nagy levegőt vett, mégis Kait szólalt meg.
- Ajánlom, hogy fontos legyen, mert tudod, hogy utálom, ha megzavarnak, amíg nem végeztem azzal, amit éppen csinálok! - Közben fel sem nézett a füzetéből.
- FONTOS IS! - Adam kicsit sértődötten folytatta - Szerintem beszélnünk kell.
- Épp most?
- Igen, most. Amíg nincsenek itthon.
- Amíg nem hallhatnak meg minket?
- Főleg anya számít... Tudod.
- James bácsi mondta, hogy ezt el kell fogadnunk abban, aki hozzánk tartozik.
- Az érzékeket?
- Azt érzelmeknek hívják, te buta. Mit akarsz mondani?
- Gondolkoztam...
- Te olyat is tudsz? Azta! - Adam az asztalára csapott.
- Fogd be, Kait! Ez most komoly. James bácsiról van szó!
- Mit hallottál? - A kislány teljes figyelmével a bátyja felé fordult.
- Pont ez az. Hogy túl keveset...
- Most egy kacsa miatt idegesítesz?
- Hadd mondjam már végig!
- Mondjad.
- Szóval. Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy a katicák is elszáradnak-e? - A másik csak bólogatott. - Na, azelőtt én hallottam apát meg őt beszélgetni. Arról, hogy az utolsó áldozata miért volt. Azt mondta, hogy ne kelljen minket megölnie.
- James nem egy gyilkos!!!
- Hallottam őket múlt héten is. Láttad te is a hírekben. Két korunkbelit megöltek.
- James nem egy gyilkos!
- De. Sajnálom, Kait.
- James nem egy gyilkos.
- Előző években is voltak már ilyenek. És mindig vagy anyával, apával vagy velünk egyidősek voltak az áldozatok. Hasonló kinézet, súly, magasság. Minden.
- James nem egy gyilkos...
- Ráadásul azt is hallottam, hogy Sebastiannak hívta apát. És olyan gyenge volt a hangja, mintha nagyon-nagyon beteg lenne. Tudod, úgy igaziból.
- Adam... Ezt miért így... Én láttam ezeket. Te csak tőlem tudod.
- Ó, nem. Ketten vagyunk, tudod! Mindig és mindenhol.
- Te komolyan el is hiszed, amit mondasz?
- De igazam van! James bácsi nem csak beteg, de bűnöző is!
- Fejezd be! Mindjárt hazaérnek és te még el sem kezdted a házidat! Tudom, hogy James beteg! Azt is tudom, hogy helyettünk öl meg embereket! Szerintem már azóta, hogy anyát megismerte vagy korábban... Nem tudom! De nem is érdekel, mert szeretem és megérdemel annyit, hogy befogd a szád! Mert a családot megvéded!
- Ezt is James bácsitól tanultuk. Hallgatni fogok, megígérem.
- Anyátok ezt nem tudhatja meg. - A gyerekek összerezzentek, mikor apjuk belépett.
Összhangban ígérték meg, hogy nemhogy Rune, de soha senki nem tudja meg.

~ ẄẅẄ ~

Az ikrek tizedik születésnapjára James kutyát vett. Kettőt. Rune javaslatára és Jack erős tiltakozása ellenére, valamint a gyerekek nagy örömére. Adam egy albínó dobermannra tett szert, míg Kaitlin egy rottweilert kapott. Igaz ugyan, hogy amint Rune meglátta, milyen fajta kutyákkal jöttek haza, kicsit elbizonytalanodtott – ő valami igazán családias fajtára gondolt, de bízott James ítélőképességében. Nevet is segített választani: Adam kutyája a Ghost nevet kapta, Kaitliné Grim lett. Ezek után mindkét gyerek az összes szabadidejét a kutyáknak szentelte. Mindent megtettek, hogy jól neveljék az új kedvenceiket. James pedig elég nagy segítségükre volt ebben. Elvitte őket egy kutyaiskolába is, ahol kiképezték őket. Ők ketten kapták meg a csoport legjobbjai díjat, ami egy hatalmas adag kutyaeledel és néhány játékcsont volt.

~ ẄẅẄ ~

- Miért pont Ghost és Grim?
- Azt ne mondd, hogy nem illik rájuk.
- Igaz, hogy Ghost szellemként közlekedik a házban, meg mindenhol. De Grim? Nem is kérlelhetetlen...
- Még. Várd ki, amíg felnő. Komoly és erős lesz.
- Neked is volt kutyád?
- Macskás vagyok.
- Akkor nekik miért pont kutyákat vettél?!
- Hogy legyen, ami megvédi őket.
- Ezért a fajta is?
- Persze. Ki az az eszement, aki elsőre nekimegy egy rotinak vagy egy dobermannak?
- Remélem igazad van.
- Szerinted dísznek jártunk iskolába?
- Azt hittem az csak az ül-fekszik-hozdvissza parancsok elsajátítására szólt.
- Arra is.
- Egyéb meglepetés?
- Ha lehet, ne kiabáld, a nevemet.
- Miért?
- A „moran”-ra támadnak...

~ ẄẅẄ ~

- Mondd csak, mi jár a fejedben, Kait?
- Beszélnünk kellene Jamesszel.
- Nem, nem lehet. Megígértük apának.
- De róla van szó... Muszáj.
- Nem akarom elveszíteni őt. És most már felelősek vagyunk Grimért és Ghostért is.
- Szeret minket. Családtag. A családot pedig megvéded.
- A családot megvéded, igen. Az egy percig sem jut eszedbe, hogy nem akarja, hogy tudjuk? Mert ő így érzi úgy, hogy megvéd minket?
- Nem vagyunk már gyerekek, Adam. Tudunk vigyázni magunkra.
- Alig vagyunk tíz évesek! Lehet, hogy intellektuálisan fantasztikusan az átlag felett vagyunk mindketten, de ez nem jelenti azt, hogy egy fizikai támadás ellen megfelelően tudnánk védelmet nyújtani egymás vagy önmagunk számára.
- Én beszélek vele. Ha akarod, téged kihagylak belőle.
- Mert valaha is külön voltunk bármiben?
- Ez igaz... Egy próbát megért volna.
- Talán jól jövünk ki belőle. Írtam egy cetlit anyának, hogy átjöttünk hozzá. Gyere!

Adam becsengetett. Kaitlin kopogott. Jim pedig ajtót nyitott mögülük. Épp hazaért. Miután segítettek elpakolni a James által vásárolt dolgokat, leültek a nappaliban.
- Mi járatban?
- Beszélnénk veled, James... - Az érintett bátorítóan bólintott. - Mi... Csak... Tudod, gondolkodtunk. Meg olvastunk. Újságot. Sokat. És arra jutottunk... Hogy... Hát...
- Jó, Adam, te ezt sosem mondod ki. James! Tudjuk, hogy embereket szoktál ölni, de ettől függetlenül szeretünk és megvédünk, mert családtag vagy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése