[Ha
még egyvalaki is ismeri a történetét, élni fog. Neki pedig
örökké kell élnie. Ezért mondok el neked most mindent. Nem
azért, hogy félj tőle – persze, félned kell –, hanem, hogy
életben tartsd. Mert meg kell látnod a lényegét... Mert meg kell
szeretned a szörnyeteget… Mert ez volt az utolsó feltétel. Mert
én szerettem - szeretem.]
Azt
akarta, hogy mindenki rá figyeljen... Ebben pedig mindig is jó volt
– felkelteni mások figyelmét: hol szavakkal, hol tettekkel, hol
azzal, hogy ott volt, ahol és amikor nem akarták, hogy ott legyen.
De elküldeni sohasem merték... Bár nem volt mindig olyan hideg és
kimért, mint a legvégén. Az útja... az élete tette olyanná.
Csak túl későn talált rá arra, aki visszafogta és megváltoztathatta volna. Arra pedig sajnos sohasem, aki megállíthatta volna.
Csak túl későn talált rá arra, aki visszafogta és megváltoztathatta volna. Arra pedig sajnos sohasem, aki megállíthatta volna.
-
Lehet, hogy az angyalok oldalán játszom, de...
- Ne
gondoljam egy percig se, hogy egy vagy közülük. Tudom, ezt már
hallottuk Sherlocktól.
- Pedig
annyira próbáltam eredeti lenni! - nyafogott James, Jack pedig
felnevetett.
- Most
teljesen olyan voltál, mintha a gyerekeim egyike árulkodott volna,
de én már tudtam róla és most letört, hogy nem járt sikerrel!
- De
tudod, hogy komolyan gondoltam.
- Én
ne tudnám?
-
Igazad van, Sebastian.
- Jack.
Még mindig Jack.
-
Bocsáss meg, tudod, hogy... Tudod.
- Jim,
jól vagy? Nem tűnsz a legtökéletesebbnek.
- Nem,
nem... Nem is vagyok. Azt hiszem, valami pszichés problémával
fogok küzdeni.
- Ha
ezt így kijelented, az egyenesen hátborzongató.
-
Tényleg? Nem tűnt fel.
-
Nagyon is az. Megborzongtam tőle.
-
Bocsánat?
-
Valami tényleg nem „te” benned... Ennyiszer egy évben nem kérsz
elnézést. Nemhogy öt perc alatt! Mit csináltak veled és ki volt
az?
~
ẄẅẄ
~
Adam és
Kaitlin az íróasztaluk mellett ült és leckét írt. Sem Rune, sem
Jack nem ért még haza, de nyolcévesként már nagyon jól elvoltak
egymás társaságában, anélkül, hogy a kisebb-nagyobb
veszekedésektől eltekintve, valami baj történjen velük. Hirtelen
Adam letette a tollát és Kait felé fordult. Nagy levegőt vett,
mégis Kait szólalt meg.
-
Ajánlom, hogy fontos legyen, mert tudod, hogy utálom, ha
megzavarnak, amíg nem végeztem azzal, amit éppen csinálok! -
Közben fel sem nézett a füzetéből.
-
FONTOS IS! - Adam kicsit sértődötten folytatta - Szerintem
beszélnünk kell.
- Épp
most?
- Igen,
most. Amíg nincsenek itthon.
- Amíg
nem hallhatnak meg minket?
- Főleg
anya számít... Tudod.
- James
bácsi mondta, hogy ezt el kell fogadnunk abban, aki hozzánk
tartozik.
- Az
érzékeket?
- Azt
érzelmeknek hívják, te buta. Mit akarsz mondani?
-
Gondolkoztam...
- Te
olyat is tudsz? Azta! - Adam az asztalára csapott.
- Fogd
be, Kait! Ez most komoly. James bácsiról van szó!
- Mit
hallottál? - A kislány teljes figyelmével a bátyja felé fordult.
- Pont
ez az. Hogy túl keveset...
- Most
egy kacsa miatt idegesítesz?
- Hadd
mondjam már végig!
-
Mondjad.
-
Szóval. Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy a katicák is
elszáradnak-e? - A másik csak bólogatott. - Na, azelőtt én
hallottam apát meg őt beszélgetni. Arról, hogy az utolsó
áldozata miért volt. Azt mondta, hogy ne kelljen minket megölnie.
- James
nem egy gyilkos!!!
-
Hallottam őket múlt héten is. Láttad te is a hírekben. Két
korunkbelit megöltek.
- James
nem egy gyilkos!
- De.
Sajnálom, Kait.
- James
nem egy gyilkos.
- Előző
években is voltak már ilyenek. És mindig vagy anyával, apával
vagy velünk egyidősek voltak az áldozatok. Hasonló kinézet,
súly, magasság. Minden.
- James
nem egy gyilkos...
-
Ráadásul azt is hallottam, hogy Sebastiannak hívta apát. És
olyan gyenge volt a hangja, mintha nagyon-nagyon beteg lenne. Tudod,
úgy igaziból.
-
Adam... Ezt miért így... Én láttam ezeket. Te csak tőlem tudod.
- Ó,
nem. Ketten vagyunk, tudod! Mindig és mindenhol.
- Te
komolyan el is hiszed, amit mondasz?
- De
igazam van! James bácsi nem csak beteg, de bűnöző is!
-
Fejezd be! Mindjárt hazaérnek és te még el sem kezdted a házidat!
Tudom, hogy James beteg! Azt is tudom, hogy helyettünk öl meg
embereket! Szerintem már azóta, hogy anyát megismerte vagy
korábban... Nem tudom! De nem is érdekel, mert szeretem és
megérdemel annyit, hogy befogd a szád! Mert a családot megvéded!
- Ezt
is James bácsitól tanultuk. Hallgatni fogok, megígérem.
-
Anyátok ezt nem tudhatja meg. - A gyerekek összerezzentek, mikor
apjuk belépett.
Összhangban
ígérték meg, hogy nemhogy Rune, de soha senki nem tudja meg.
~
ẄẅẄ
~
Az
ikrek tizedik születésnapjára James kutyát vett. Kettőt. Rune
javaslatára és Jack erős tiltakozása ellenére, valamint a
gyerekek nagy örömére. Adam egy albínó dobermannra tett szert,
míg Kaitlin egy rottweilert kapott. Igaz ugyan, hogy amint Rune
meglátta, milyen fajta kutyákkal jöttek haza, kicsit
elbizonytalanodtott – ő valami igazán családias fajtára
gondolt, de bízott James ítélőképességében. Nevet is segített
választani: Adam kutyája a Ghost nevet kapta, Kaitliné Grim lett.
Ezek után mindkét gyerek az összes szabadidejét a kutyáknak
szentelte. Mindent megtettek, hogy jól neveljék az új
kedvenceiket. James pedig elég nagy segítségükre volt ebben.
Elvitte őket egy kutyaiskolába is, ahol kiképezték őket. Ők
ketten kapták meg a csoport legjobbjai díjat, ami egy hatalmas adag
kutyaeledel és néhány játékcsont volt.
~
ẄẅẄ
~
- Miért
pont Ghost és Grim?
- Azt
ne mondd, hogy nem illik rájuk.
- Igaz,
hogy Ghost szellemként közlekedik a házban, meg mindenhol. De
Grim? Nem is kérlelhetetlen...
- Még.
Várd ki, amíg felnő. Komoly és erős lesz.
- Neked
is volt kutyád?
-
Macskás vagyok.
- Akkor
nekik miért pont kutyákat vettél?!
- Hogy
legyen, ami megvédi őket.
- Ezért
a fajta is?
-
Persze. Ki az az eszement, aki elsőre nekimegy egy rotinak vagy egy
dobermannak?
-
Remélem igazad van.
-
Szerinted dísznek jártunk iskolába?
- Azt
hittem az csak az ül-fekszik-hozdvissza parancsok elsajátítására
szólt.
- Arra
is.
- Egyéb
meglepetés?
- Ha
lehet, ne kiabáld, a nevemet.
-
Miért?
- A
„moran”-ra támadnak...
~
ẄẅẄ
~
- Mondd
csak, mi jár a fejedben, Kait?
-
Beszélnünk kellene Jamesszel.
- Nem,
nem lehet. Megígértük apának.
- De
róla van szó... Muszáj.
- Nem
akarom elveszíteni őt. És most már felelősek vagyunk Grimért és
Ghostért is.
-
Szeret minket. Családtag. A családot pedig megvéded.
- A
családot megvéded, igen. Az egy percig sem jut eszedbe, hogy nem
akarja, hogy tudjuk? Mert ő így érzi úgy, hogy megvéd minket?
- Nem
vagyunk már gyerekek, Adam. Tudunk vigyázni magunkra.
- Alig
vagyunk tíz évesek! Lehet, hogy intellektuálisan fantasztikusan az
átlag felett vagyunk mindketten, de ez nem jelenti azt, hogy egy
fizikai támadás ellen megfelelően tudnánk védelmet nyújtani
egymás vagy önmagunk számára.
- Én
beszélek vele. Ha akarod, téged kihagylak belőle.
- Mert
valaha is külön voltunk bármiben?
- Ez
igaz... Egy próbát megért volna.
- Talán
jól jövünk ki belőle. Írtam egy cetlit anyának, hogy átjöttünk
hozzá. Gyere!
Adam
becsengetett. Kaitlin kopogott. Jim pedig ajtót nyitott mögülük.
Épp hazaért. Miután segítettek elpakolni a James által vásárolt
dolgokat, leültek a nappaliban.
- Mi
járatban?
-
Beszélnénk veled, James... - Az érintett bátorítóan bólintott.
- Mi... Csak... Tudod, gondolkodtunk. Meg olvastunk. Újságot.
Sokat. És arra jutottunk... Hogy... Hát...
- Jó,
Adam, te ezt sosem mondod ki. James! Tudjuk, hogy embereket szoktál
ölni, de ettől függetlenül szeretünk és megvédünk, mert
családtag vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése