[Azt
hiszed, ismered a történetet, ugye? A félelem fel fog törni
benned is, amint meglátod. Nem azért, mert úgy néz ki kívülről.
Hanem, mert a szemeiben tükröződik minden. Őt mindenki ismeri és
mindenki tart tőle. Ki jobban, ki kevésbé... Akadnak követői is.
Eddig még sohasem törődött velük. Azokat pedig, akik akadályozni
akarták, már nem találod az élők sorában. Mesélek neked
tovább... Csak te maradtál.]
Csak
azt akarta, hogy hatalma legyen az emberek felett. Azt akarta, hogy
felemelkedjen az összes többi halandó fölé. Nem politikai
hatalomra vágyott – holott azt is könnyedén elérhette volna. Az
viszont sohasem vonzotta, hogy hazugsággal jusson előrébb. Akármit
is tett azokkal, akik szerinte megérdemelték a halált, nem
hazudott és nem volt illetlen. Az illemtan mintapéldánya lehetett
volna...
Az ajtó
szinte beszakadt, valaki úgy verte. Az elején még csak illedelmes,
bár kicsit sürgető kopogás volt. Néhány tízmásodpercenként
azért megismétlődött. Aztán lassanként erősödni kezdett. Fél
óra múlva jutott el a látogató odáig, hogy az ajtó épségét
veszélyeztette. Végül idegesen tárcsázta a rendőrség számát,
majd fél perc várakozás után berúgta az ajtót. Helyesebben
rúgta volna, mivel csak harmadszorra sikerült valóban kiszakítani
a zárat az ajtófélfából. Ahogy bejutott, sietett körbenézni.
Nem látott semmi különöset. Végigjárta az egész lakást. Egyik
helyiségben sem találta sem ismerős jelenlétét, sem
idegenkezűséget. Végül kiment volna az erkélyre, hogy a friss
levegőn megnyugodjon, de az erkélyajtó leeresztett redőnye nem
adta meg magát a húzásnak. Kicsit erőltette, mire az engedett.
Egy perccel később a látogató azt kívánta, bárcsak ne akart
volna kimenni. Az erkély látványa elborzasztotta. Csupán
féltenyérnyi helyet tudott volna összeszedni a falon és a
redőnyökön, ahová nem fröccsent annak a szerencsétlennek a
vére, aki ott feküdt. És aki biztosan nem az exfelesége volt. Ez
egy különös megnyugvással töltötte el, de azért elrohant a
fürdőszobába és megszabadult az ebédje maradékától. Mire
végzett, kiérkezett a rendőrség is. Ő kissé remegve mutatott a
nyitva hagyott erkélyajtó irányába.
~
ẄẅẄ
~
-
Hallottad te is? Mintha valaki be akarna törni a szomszédba.
-
Szerintem csak a nő volt férje jött a gyerekért hétvégére.
Mondjuk kicsit korábban ért ide...
- De
hát itthon sincsenek! Nem kellene szólni neki, hogy a kisfiú a
másik utcában aludt az osztálytársánál tegnap és Anne csak
most ment érte?
-
Szerintem bejutott. Most már úgyis mindegy.
-
Remélem csak a zárat törte el. Nincs kedvem egy hétig szerelőket
kerülgetni.
Ekkor
csörrent meg a telefon.
-
James! Szia! Mi újság? Mi teljesen jól vagyunk. Rendőrség?! Én
is hallom. De te honnan tudsz egyáltalán erről? Mit kerestél
te...? Mindegy. Persze, hogy átmegyünk. Szólok Jacknek. Visszük a
piciket is, készülj a lovacskázásra!
Jack a
háttérben már elkezdte öltöztetni az ikerpárt. Rune pedig fél
kézzel a táskájába tett két plüsskutyát. Kabátot vettek és
elindultak. Gyalog tíz perc alatt James házához értek. A
házigazda már az ajtó előtt várta őket.
- Rune.
Hale. Adam! Kate! Hogy ti mekkorát nőttetek egy hétfő alatt!
-
Szerintem titokban gombák. Egy-egy esőben pancsolás után mintha
mindig nagyobbak lennének...
- Az
csak a te képességeidet minősíti, Hale.
-
Befoghatod, Moran. - James beterelte őket a házba. A nappali az
utóbbi öt percben lekerekítette minden egyes elérhető sarkát,
elvesztette az eltörhető dolgait és a nehezebb könyvei feljebb
vándoroltak legalább két polccal. Az utóbbi két évben James már
gyakorlottan végezte ezeket a „védővarázslatokat”. Először
ugyan eléggé kelletlenül tűrte az apróságok nyúzását, de
mára szinte hiányoztak neki, mikor nem lebzseltek nála. Megszokta
a jelenlétüket és egyre szívesebben volt velük.
Rune
Jack oldalának dőlt és élvezettel nézte, ahogy a gyerekei
szinkronban faggatják Jamest, hogy mi történt vele a hétvége
óta, az pedig még mindig nem tudta eldönteni, hogy melyikükre
figyeljen először és kinek mit is válaszoljon. Jack átölelte és
leültek a kanapéra, amit James csak azért vett, hogy kellemesen
elférjenek öten is.
- Mit
tudtok a rendőrökről?
-
Semmit. Tőled hallottuk először.
-
Tényleg, mit kerestél te a rendőrségen?
-
Semmit. Tudod, hogy mostanában a patológián kaptam munkát. Néha
behívnak. Még nekem sem sikerült megfejteni, hogy miért
csinálják. Biztos hiányzom nekik.
-
James, te kinek nem hiányoznál?
-
Hale-nek.
- Na!
Azért itt talán már nem tartunk, Moran.
- Nem
hát, csak jól esik szivatni téged.
-
Bármikor szívesen.
~
ẄẅẄ
~
- Ugye
nem te voltál?
- Mi?
Nem, köszönöm kérdésed, nem én öntöttem le saját magam egy
pohár meggylével.
- Azt
én is láttam, hogy Adam volt. Tudod, hogy nem arra gondoltam.
Tegnap. A szomszédunk húga. Azért volt a rendőrség...
-
Tudom. Én boncolom.
- Ezt
vegyem igennek?
-
Számítana, ha azt mondanám, nem?
-
Egyáltalán.
- Azért
mondjam?
- Rune
nem tudhatja meg.
-
Tényleg nem.
-
Miért? Miért csináltad?
- Ezt
komolyan kérdezed? Meg akarsz érteni engem? Pont te?
- Ki
más, ha én nem? Vagy ezt bárkinek elmondod? A „pont te” pedig
tőled már-már bóknak számít, Moran.
-
Hát... Ha ragaszkodsz hozzá. Ha a családodat hazavitted gyere át
egy pohár borra.
- Én
is tisztában vagyok vele, hogy csak egy átlagos ember vagyok, aki
feleannyira intelligens, mint te vagy. De amíg ez az átlagembereknek
megfelel, addig nekem is.
-
Persze Hale. Mész. Jössz. Egyszerű. Nos?
- Nem
jó. Most is elmondhatnád.
- Rune?
Adam? Kaitlin?
-
Elvannak. Ismerik a házadat, mint a tenyerüket. Beszéljük ezt
meg!
- Te
tényleg a fejedbe vetted, hogy megértesz engem... – James
gúnyosan mosolyogva csóválta a fejét. Kinyitotta a gardróbja
ajtaját és bement lecserélni a ruháját. Jack utána ment.
- Nem
olyan nehéz ez a dolog, csak kezdd el az elején. Tudod, mint a
pszichológusnál!
- Nem
szoktam pszichológushoz járni.
- Én
sem. Csak a filmekben... mindegy.
- Azt
mondod tehát, hogy támaszkodjak rád és adjam ki magam neked?
- Nem.
Azt mondom, hogy támaszkodj rám és bízz meg bennem.
-
Lennél a Sebastianom?
-
Lennék. Csak a dolog megértős, elfogadós és támogatós
értelmében természetesen!
-
Nyugalom, nem akarlak én ágyba vinni. Már persze akkor, ha te nem
akarod...
~
ẄẅẄ
~
- A
szíve hiányzik.
- Én
is látom. Én boncolom.
- Ahogy
látom, a magáé is.
- Ahhoz
képest egész jók az életfunkcióim.
- Nem
szó szerint értettem.
-
Tudom. Ez egy poén volt.
- Nézze
el nekem, a hullaház okozza. Kényelmetlen.
-
Önnek. A holtak kifejezetten jól érzik itt magukat – legalábbis
még egyik sem írt panaszlevelet eddig.
-
Nagyon jó... Így nem lesz magából is kriptaszökevény.
-
Egyikük sem az, tudtommal még egyik itt lévő test sem volt
temetve azelőtt. De mondja csak, csevegni jött?
- Ami
azt illeti, igen, csevegni a kis hölgytársaságunkról itt az
asztalon. Mibe halt bele? Ahogy elnéztem, amikor behoztuk, volt
néhány dolog, ami megölhette.
-
Elvérzett.
- Ezt
jó tudni. Bővebb információval nem tudna szolgálni?
- Ha
azt kérte volna, azt mondom, de azt kérdezte, mibe halt bele. A
gúnyosságát pedig tartogassa a gyilkosának, megegyeztünk?
-
Rendben, elnézést. Tehát?
- Nos,
egy kifejezetten kreatív gyilkossággal van dolgunk. Szerintem nem
az első gyilkossága, de mintha egy ideje már nem ölt volna és
most ki kellett próbálnia, mi esik neki a legjobban. Úgy tűnik,
végül a vágószerszámnál lyukadt ki, de addig hosszú út
vezetett. Először egy vékonyabb textillel fojtogatta,
eszméletvesztésig; amíg nem volt eszméletén, kivitte az erkélyre
és betömte a száját valami kábítószerbe áztatott anyaggal –
az elemzés már fut -, aztán megkorbácsolta, valószínűleg egy
szexuális segédeszközzel, ezek után egy tompa tárggyal
ütlegelte, majd egy éles dologgal, például késsel vagy szikével
megnyúzta az arcát és a kezeit csuklótól lefelé, valamint
kibelezte. Szó szerint. Végül elvágta a főereit és otthagyta.
~
ẄẅẄ
~
-
Elszárad a katicabogár is, James bácsi?
- Nem
drágám, azok nem száradnak el. Csak a virágok.
- Úgy
nézett rám, mint aki meghalt... Akiket megölnek, azok is a mennybe
mennek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése