Rántotta, tüdővel

[Láttam az ördögöt, angyalarca volt. Az angyalt Lucifernek hívták. Gyönyörű. Vagy mégsem, jelen esetben ez nem igaz. Mert nem Lucifernek hívták őt magát, csak az angyalt, aki benne volt. Márpedig jó mélyen benne volt, a legbenső lelkében...]


Egyszer valaki azt mondta, az emberek szeretik magukba zárni önmagukat, mert az jó. Ez a valaki tudta, hogy mit beszél, értette a dolgát – évek óta ez csinálta. Emberekkel foglalkozott: kívül-belül. Hihetetlen, mennyi tudást vélnek tudni másokról, holott még saját magukat sem ismerik... Kivételesen jól ismerte önmagát. Ha valaki, Ő nagyon jól ismerte. Talán túlságosan is.




- Te nem élsz. Csupán vágyakozol az életre. Reméled, hogy egy napon majd élni fogsz, hogy ez az éjszaka nem tart örökké, hogy egyszer eljön a hajnal. De a rabszolga számára nincs hajnal. Sötétségben kell élnie, anélkül, hogy valaha is megtudná, létezik a fény. Folyton a fényt keresed, amit sohasem ismertél, azt sem tudod, mit is keresel igazán, de kutatsz utána – mégsem találhatod meg soha, csak ha valaki megmutatja.

- Én nem voltam rabszolga! Én nem vagyok rabszolga! Én nem lehetek rabszolga!!! Mert én a fényből lettem és a sötétség futott előlem. Én csak a fényt ismertem mindig is... amíg te meg nem kóstoltattad velem a sötétet.

- Nem hiszem el, mert ez nem te vagy. Kár, hogy így látod magadat.

- De ez vagyok. Kár, hogy úgy látsz engem. Én sem hiszem el.

- Pedig jobb lenne... Ismerlek. Tudod, hogy igazam van.

- Nincs. Nem is lesz. Nem lehet. Fényhozó vagyok! Én nem lehetek sötétben. Paradox.

- Hazudsz.

- Soha! - a fiatal férfi megrázta a fejét, mint egy dacos kisgyerek, majd elfordult – Neked sohasem hazudnék... Nem is tudnék talán. Nem mintha akarnék. Te tudnál nekem hazudni, mondd?

- Azt hiszem.

- Azt hiszed?! Miért? - A másik csak bámult maga elé egy ideig, majd sóhajtott.

- Mert szeretlek, azért.

- Szeretsz. - A fiatal férfi nem kérdezett többet. Nem vitatkozott tovább. A másik szerette. Nem tétován, nem kételkedve. Valóban szerette és kijelentette. Ő pedig tudomásul vette. Az emlékezetébe véste és ettől boldog volt.

~ *** ~

- Itt vagy még?

- Itt vagyok, de már nem sokáig. El kell mennem.

- Miért hagysz magamra?

- Nem hagylak magadra. Azt nem tenném meg veled.

- Mégis elmész. Minden egyes nap.

- Valamiből élnünk is kell... Ilyen az élet.

- Csak vasárnap nem. Az a kedvenc napom, mert akkor csak az enyém vagy.

- A hét minden napján csak a tiéd vagyok. De dolgoznom kell.

- Félek egyedül itthon... Üres a lakás nélküled.

- Nincs mitől félned, különben is, itthon van veled a kutya. Nemsokára jobban leszel és már semmitől sem fogsz félni. Mert meggyógyulsz.

- Ezt te komolyan elhiszed?

- Most ki is kettőnk közül az orvos? Te vagy én?

- Az orvos te vagy. De én vagyok beteg.

- Ez igaz... - Csak szomorúan bámultak egymás arcába. Megcsókolták egymást. - Mennem kell. El fogok késni. Megint.

- Siess haza!

- Szeretlek. - Azzal már kint is volt a szobából, maga után libegtetve a köpenyét. Otthagyva az ágyban a fiatal férfit. Az sápadt volt és kétségbeesett. Magában suttogta a párja után, megismételve a kis szót: szeretlek. Eddig még náthás sem volt életében, most meg... Mindegy. Meg fog gyógyulni, mert Ő azt mondta. Amit Ő mond, úgy van.

~ *** ~

A fiatal férfi elmélyülten simogatta Hope szőrét. Automatikusan túrt bele újra és újra a foltos, nagyrészt rézszínű bundába. Már nagyon régóta ezt csinálta. A collie pedig békésen tűrte és kicsit csóválta a farkát. Öt hosszú órányi kutyasimogatás után a férfi elaludt, a kutya pedig mellette maradt és még jobban a derekához gömbölyödött.




Az orvos csak késő este ért haza. Olyan fáradt volt, hogy azt hitte, haza sem ér épségben, mert vagy elalszik a volánnál vagy elütik, mialatt a kocsihoz vonszolja magát. Mikor belépett a lakásba, túlságosan ismerős szag csapta meg az orrát. Édes. Nehéz. Higanyos. Ami az egyetlen volt, amit ebben a házban még gondolatban sem akart érezni. Az érzékei azonnal feléledtek, tiszta adrenalin öntötte el a szervezetét. Kettesével szedte a lépcsőfokokat az emeletre. Halkan, de határozottan nyitott be a közös szobájukba. Azonnal a párja fölé hajolt, meghallgatta a szívét és a légzését, végigfuttatta a szemét rajta – a szíve dobogott, a mellkasa mozgott, ránézésre semmi baja nem esett. Szeretetteljesen végigsimított az arcán és puha csókot lehelt a homlokára. A férfi nem ébredt fel. A kutya viszont kibújt a karja alól és hatalmasat nyújtózott, majd kiment a szobából, le a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Leült a sütő mellé. Az orvos követte, majd kinyitotta a sütőt. Amit benne talált, igazán megrémítette: két pár csirkecomb, kívülről összevérezve, durva tengeri sóval megszórva és egy ujjperc. A szemetesben véres papírtörlők hadát találta, ami ismét nem segített neki megnyugodni, sem a mosogatóban lévő legélesebb késük és a vér.




A fiatal férfi ekkor támolygott a lépcsőn, plédbe burkolózva, törölközővel a keze körül.




- Te megőrültél?! Miért nem hívtál fel?! Ha nagyon rosszul leszel, amikor nem vagyok itthon, akkor sem hívsz fel?! Szerinted hogy éreztem magam, amikor hazajöttem és ilyen erős vérszagot éreztem? Azt hittem... Azt hittem, hogy... De mondj már valamit!

- Ne haragudj. És ne kiabálj velem, kérlek.

- Nem lehetsz ilyen! Fel kell hívnod, ha valami baj történik!

- Én csak örömet akartam neked szerezni.

- Azzal, hogy a frászt hozod rám?!

- Sajnálom – motyogta erőtlenül a másik -, én igazán nem akartam.

- Semmi baj... Már itt vagyok. Kérlek, bocsáss meg. Nem szabadott volna kiabálnom veled. Mindjárt segítek, ellátom rendesen a kezedet.

- Köszönöm.

- Miért csináltad ezt az egészet? Ha ennyire éhes voltál, miért nem rendeltél valamit?

- Azt akartam, hogy amikor hazaérsz, ne kelljen még neked főzni. Hogy csak együnk és utána együtt lehessünk. De nem sikerült. Mellécsúszott a kés. Aztán már nem fájt.

~ *** ~

- Hihetetlen, hogy erre képes voltál!

- Én nem csináltam semmit.

- Igen! Pont ez az! Hogy nem csináltál semmit!

- Mégis mit tehettem volna? Sokszor járni is alig van erőm.

- Tudom.

- Tudod?

- Ismerem a betegségedet.

- Szóval ismered... vagy úgy. Még mindig állítod, hogy meg fogok gyógyulni?

- Állítom. Igenis állítom!

- Állítod, vagy csak magadat győzködöd, hogy nem veszítesz el?

- Tudom, hogy nem veszítelek el. Nem veszíthetlek el...

- Ígérd meg, hogy elengedsz, ha arra kerülne a sor!

- Ilyesmire még csak ne is gondolj!

- Csak erre tudok gondolni. Főleg, ha nem vagy velem. Folyton azon gondolkozom, hogy mi lesz veled nélkülem. Ígérd meg, kérlek, a kedvemért, hogy nem küzdesz azért, hogy tovább maradjak, amikor már nem lesz itt helyem többé!

- Ezt nem ígérhetem meg. Sohasem tudnálak harc nélkül elengedni.

- Pedig ezt fogod tenni. Azért mert én kérlek rá.

- Nem veszítelek el még egyszer! Meg fogsz gyógyulni, megértetted?!

- Meg. Most menj ki kérlek, hagyj aludni.

- Szeretlek, Sebastian, érted? Szeretlek.




Sebastian csak szomorú mosollyal bámult a másik után, majd elaludt.

~ *** ~

A vasárnap reggel úgy indult, mint bármikor máskor: Jim a hajnalt megelőzve ment a kertbe egy szál rózsáért, amit Sebastian éjjeliszekrényére tett, aztán bevette magát a konyhába, hogy reggelit és kávét csináljon, amit majd ágyba visz Sebnek. A mai reggelen Sebastian kedvence volt soron – rántotta, tüdővel.

Mire Jim kész lett, már Hope is behozta az újságot és a nap is felkelt. Minden pontosan úgy történt, mint az elmúlt három évben minden vasárnap reggelen.

Jim lassan egyensúlyozott fel a tizenöt lépcsőfokon, ami felvezetett az emeletre, szokása szerint a bal lábával tolta be a hajnalban résnyire nyitva hagyott ajtót, betolatott a szobába, letette a reggelis tálcát az éjjeliszekrényre, a rózsa mellé és megcsókolta Sebastiant. Minden pont ugyanúgy történt. Minden ugyanolyan volt...

De a szokásossal ellentétben Sebastian nem nyitotta ki a szemét és nem csókolt vissza.

Egy nagy boríték volt a kezében. Jimnek címezve. Benne ezerkilencvenöt papírlap.

Mindegyiken egyetlen szó: Szeretlek.