Gombás rizottó

[Valaha úgy hitték, a Pokolból jött... Mára tudják: onnan. Az erőszak szülötte. A vér szülötte. A Pokol szülötte. Lélegzetelállítóan gyönyörű... Elviselhetetlenül kegyetlen.]

Isteni komédia ördögi praktikákkal: a kedvenc darabjait emlegette így szívesen - zenekedvelő volt (már amikor éppen nem vadászott a következő emberére), főleg.

- Egyedül miattad élek emberinek mondható életet. Helyesbítek, miattad éltem. De most ezt is elvetted tőlem - elviselhetetlenül önző vagy, Sebastian, remélem tudod! – mosolygott Jim keserűen az előtte álló koromfekete sírkőre. Megsimogatta az oldalát. - Hiányzol, ugye érzed? Hiányzol... - Elmorzsolta kitolakodó könnycseppjeit. - Szeretlek. Talán nem mondtam elégszer, de örökké szeretlek.

Azzal csendben megigazította a kabátját és elsétált. A temető szomorú szellővel búcsúzott el tőle. Már majdnem a temetőkapuhoz ért, mikor utolérte egy fiatal, koromfeketébe öltözött lány. Az elnézését kérte és felé nyújtott egy öngyújtót, azt mondta, úgy látta, hogy Jim ejthette el – Jim sohasem dohányzott, Seb volt a láncdohányos. De Jim nem találta meg Sebastian öngyújtóját, hiába forgatta fel az egész lakást: most viszont farkasszemet nézett egy idegennel, aki felé nyújtotta azt az egy tárgyat, amit meg akart őrizni mindenképpen a számára legfontosabb emberből. Lassabban nyújtotta utána a kezét, mint az indokolt lett volna, de a lány kivárta. Elnéző, szomorkás mosollyal figyelte, ahogy a férfi keze az övéhez ér, hogy levegye a számára valószínűleg felbecsülhetetlen érzelmi értékű tárgyat. Mikor végre teljesen az ő fennhatósága alá került, Jim szólásra nyitotta a száját, de a lány egyszerűen csak fogta magát, és egy szoros ölelésbe vonta. Jim, életében talán először, megdöbbent.

- Én Rune vagyok.

- James.

- Nekem az egész családom.

- A Szerelmem.

- Rablógyilkosság. Nem voltam otthon.

- Rák.

- Sajnálom. Igazán sajnálom.

~ ẄẅẄ ~

Két héttel később

- James! Várjon! - Az utca másik oldalán ugyanaz a lány futott, akivel Sebastian temetése napján találkozott, még mindig talpig feketében egy közeli zebra felé. Jim megállt. Megvárta. Érdekelte. Már a temetőben különlegesnek érezte... Az ölelése pedig furcsán megnyutatóan hatott számára. Erre eddig Sebastian volt képes, más senki.

- Rune. Üdvözlöm, miben segíthetek?

- Ó, hát, igazán, nos, semmiség, azt hiszem, csak, hogy, szóval... beszélni szerettem volna még Önnel. Úgy éreztem, kölcsönösen tudnánk beszélni a saját veszteségünkről.

- Talán.

- Tudja, még mindig nehéz nekem is. El sem tudom képzelni, milyen lehet még most az Ezredes nélkül.

- Ezt honnan...?

- Ó! Persze, még be sem mutatkoztam igazán. Rune Carsten vagyok. Adam Carsten a bátyám volt... együtt szolgált Moran Ezredessel.

- Így mindent értek. Nem... egy dolgot mégsem. Miért állított meg?

- Úgy éreztem, szüksége van lelki támogatásra.

- És megfelelőnek ítélte az időpontot? Meglepő. Más emberek ösztönösen húzódoznak egy gyászolótól.

- Tudom. Átéltem.

- Mennyi ideje?

- Öt éve. Hat hónapja. Tizenegy napja. Édesapám, a bátyám és a húgom.

James csak bólintott, Rune-nak nyújtotta a karját, majd a park felé indultak tovább.

~ ẄẅẄ ~

James összezavarodott. Mind a mai napig nem értette, miért fogadta el akkor Rune segítségét. Sohasem érezte magát az érzelmek emberének, nem gondolta, hogy szüksége lenne bármilyen érzelmi támogatásra. Ezen még Sebastian Moran sem tudott változtatni. Persze, mellette talált meg mindent, amit az élet jó oldalának mondanak, de azzal, hogy Sebastian elment, elmúltak a jó érzések – vagy legalábbis ő mindenképpen így érezte. Sebastian volt minden, amit ő sosem csinált volna magától.

Például egy szökőkút közepén szeretkezni éjjel háromkor, teljesen józanul, csak mert Seb ezt akarta. Vagy addig állni nyáron, a szakadó, langyos esőben, amíg annyira át nem áznak, amennyire csak emberileg lehetséges. És egy tandembiciklivel eljutni Londonból Cardiffba egy-egy hátizsákkal. Aztán egy francia étteremből meglógni fizetés nélkül... Na és persze a kutya: menhelyről befogadni Hope-ot, holott Jim sohasem szerette a négylábúak ezen fajtáját - nincs mit tenni, inkább macskás volt.

James Moran félt. Félt attól, hogy teljesen egyedül marad és elfelejti mindazokat a jó dolgokat, amiket Sebastian jeleneléte adott az életébe. Félt elveszteni a boldogságot, a szeretetet, a törődést, az életkedvet, a vidámságot, a spontaneitást és a féktelenséget.

Rune szemében ezeket a dolgokat látta viszont. Az eséllyel, hogy a lány valóban megérti azt, amin ő átmegy és nem fog idenkedni tőle, amikor elmeséli, mi is megy végbe benne igazán. Mint nő egyáltalán nem vonzotta, remélte, hogy ezzel a lány is tisztában van – nem sokkal később kiderült, hogy nagyon is. De akkor mindegy volt.

~ ẄẅẄ ~

- Sohasem tudta igazán elviselni, ha nem voltam vele. Amióta csak találkoztunk, függött tőlem. Mindig is függött. „A személyes varázsom” - ahogy ő mondogatta. Nem tudom, mi volt az bennem, ami így rabul ejtette, de talán nem us akarom tudni. De én is imádtam őt. Az első pillanattól. Ő volt az, akiért érdemes volt reggel kinyitni a szemem. Érzelmeket hozott az életembe. Olyat tett velem, amit sohasem reméltem. Valódi emberré változtatott... Emlékszem, egyszer rávett, hogy egy egész hétig csak mezítláb járjak mindenütt.

- Csodálatos lehetett.

- Az volt. Hidd el, az volt. Először nagyon hülye érzés volt, aztán meg nem akart visszajönni rám a cipő. El sem hiszem, hogy már tizenkilenc éve...

- Akkor ismerted meg?

- Akkor. Cardiffban. Én az utcán álltam, a kedvenc helyemen, egy elhagyatott ház kapualjában: nézelődtem és vártam, hogy történjen valami érdekes. Elsőéves voltam az orvosin, de író akartam lenni, csak ihletem nem volt. Szánalmas.

- Miért nem lettél mégsem író? És mit tett Moran Ezredes? Mi történt?

- Rune. Túl sok kérdésed van egyszerre. Sebastian akkor még bőven nem volt ezredes. Akkor járta az utolsó évét a katonain. Meglátott az utcán álldogálni. Vett egy almát, a kezembe nyomta, odaállt mellém és rágyújtott. És mosolygott. Végig.

- Ez volt az első találkozásotok?

- Ez. Elég furcsa, de körülöttünk semmi sem volt normális. Már az elején sem, nemhogy később. Hogy a seregben is vannak melegek, azt mindig is tudták. De olyan, aki ezt újoncként fel is vállalta... nos, kevés. Bár azért hozzám is szólt, miután nekem adta az almát. Bemutatkozott és azt mondta, hogy szerinte ennem kellene valamit, mert az utca másik oldalán hallani, ahogy korog a hasam. Tény, hogy egy ideje már álltam egy helyben, de nekem nem tűnt fel, hogy éhes lettem volna... azért csak megettem az almáját. A magjait megőriztem – rá is kérdezett, akkor azt hazudtam, kísérlethez kell. Ma már fa van belőle a hátsó kertben. Szerintem nem hitte el, de rám hagyta. Megvárta amíg befejezem az evést, aztán kacsintott és ott hagyott. Másnap ugyanott várt egy újabb almával.

- Szóval már azelőtt is figyelt téged?

- Valószínűleg. Két hétig kaptam tőle az almákat, mire leesett, hogy akarhat tőlem valamit. Nem voltam az a bátor fajta. Azóta sokat változtam, többet mint egészséges.

- Nem változhattál rossz irányba, mert én nem barátkozom rossz emberekkel.

- Ezt lehet, hogy át kellene gondolnod. – James felállt a foteljéből, kiment a konyhába és egy újabb üveg borral tért vissza. Hozott pár szem almát is. Mosolygott hozzájuk. - Kérlek, mondd, hogy kérsz még bort.

- Kérek. Almát viszont nem hiszem, ha nem haragszol.

- Nem haragszom. Csak ez a legjobb mód, hogy úgy érezzem, Seb még itt van velem és ne omoljak össze. Hiába elmúlt már egy éve, nem lett jobb. Többen azt mondták, majd egy év múlva kevésbé fáj majd, mert megtanulom elfogadni.

- Sohasem lesz jobb. Ezt csak azok mondják, akik szerencsések és még senkit sem vesztettek el. Ezért mentem oda hozzád, amikor... Bocsánat.

- Semmi gond. Nem is tudom, hol tartanék most, ha a temetőben nem hozod oda Sebastian öngyújtóját nekem.

- Szerintem nem akarod tudni...

- Igazad lehet. - Jim felkapott egy almát, simogatni kezdte. Elkapta Rune vágyakozó, szomorú pillantását. - Várj csak... nézz rám! Neked van valakid, aki nem vesz észre.

Kijelentés volt. Rune pedig majd másfél év barátság után is elpirult még James előtt.

~ ẄẅẄ ~

- Biztos, hogy jó ötlet ez? Mégis a főnököm... Mi lesz, ha valami gázosat csinálok?

- Ha olyan ember ez a Jack Hale, ahogy mondod, csak jól sülhet el. Ne félj már!

Csengettek. Jim rávigyorgott még Rune-ra és miközben indult ajtót nyitni, odasúgta a lánynak: Showtime, szívem! A javából.