Akarok egy kis csendet, hogy belém marjon, s
Végtelen űrt, miben elmerülök.
Az utolsó sóhaj zaját lassú félhomályban,
Lebegve élet-halál között köhögöm.
Olykor-olykor még megcsillan a szemed, de fáj
Néma, könnyes búcsúd. Elköszönünk tehát?
Csak pillanatnyi megingás a némaságban,
Mi fojtó semmiből kihívni vágyik.
Villanó fény - vagy egy szentjánosbogár? -
Üt arcon: hazug dög! megint s megint.
Régen.. szép volt a lelkem. Ma már puszta, sivár.
Ha figyelsz, még meg is hallod a távolodó sáskaraj zaját.
Lerágott csont vagyok csupán. Kolonc.
Hibát hibára halmozva ülök és gondolkozok.
Képzelek mindent. Álmodok is néha tán..
Egy utolsó álom: milyen jó is volna, ha velem volnál..
Milyen jó is volna.. a halál.
Mégis, az jó volna? Talán.
Múzsa, te ártatlan Első Szerelem!
Úgy kellesz nekem, ahogy még soha senki,
S belőled élek, azt hiszem.
A múltban ez könnyű volt, nem kellett észrevenni.
De ma már hiányzol, ha itt is vagy nekem.
Taníts hát engem újra.. újra szívből írni.. élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése